Facebook Twitter

Vágtató lovak

Narcís Comadira

(Szénégetők erdeje, 1958 nyarán)

 

A rét fölött, ahol testünk hever,

méhraj zümmög: minden nászrovara

a jövőnek itt táncol a kamasz

agyakban. Felhők állnak össze tornyos,

nagy, puha fallá, hogy megvédjenek

az alkony és a dél démonai ellen.

Az erdő mélyén, hangarózsa-díszben,

oltár áll készen, áldozatra várva.

Az éj lágy fuvolái egy kihunyó zsarátból

makacs szikrákat bűvölnek magasba,

és tisztának hisszük magunk. A sátor

vagyunk, mit fölszedünk, a test vagyunk,

mely egyre nő, a merev rúd vagyunk,

homályos álom élénk csillagok alatt,

a vágy halmain vágtató lovak…

Furcsa kezek keresnek a sötétben.

Csúcsokról súlyosan száll ránk a köd,

A hegyhát mögött zúg a fergeteg:

Meg sem született fiaink kiáltanak.

a: Vágtató lovak. [Cavallets al galop], Poetes catalans del segle XX. Marosvásárhely: Mentor, 1998.
Traduït per György Jánosházy
Amb el suport de: