Facebook Twitter

Sötétedéskor

Josep Carner

Késő van, nem csábít az út már.

S ott tudlak, veletek vagyok

a kertben, elhullt, ködbe tiprott

lombok, virágok és napok!

 

Léptem úgy fordul vissza lopva,

mint tétova idegené.

Kísértet-dáliák sóhajtanak

a zokogó homály felé.

 

Harangszó száll a messzeségben,

élőt holthoz fűző zene.

A győzhetetlen éj eláraszt,

magányok szigettengere.

 

És hív az asztalon a lámpa,

a gondolat, amely kínoz,

és hív megrozzant, ócska székem,

s egy bosszús, üres papiros.

Körtánc fantomokkal. [Ronda amb fantasmes] Antologia de poesia catalana, Bucarest: Krietrion, 1972.
Traduït per György Jánosházy
Amb el suport de: